A szegedi tömegközlekedés szempontjából igazán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen szinte minden út M-ra vezet. Zöldfülű koromban imádtam trolival utazni, mert akkor keresztül kellett mennem a Kárász utcán a sulihoz, és ez mindig lenyűgözött. Persze egy idő után ráun az ember a forgatagra meg a kavalkádra és inkább keresi a kisebb utcákat, meg persze lassan én is, a városiakhoz hasonlóan, kezdtem elkényelmesedni, így inkább utazom a 83as busszal, mert az közelebb tesz le. Trolival ritkán megyek már, de ha mégis akkor nagyon figyelem az ebmereket (szakmai ártalom), különösen az idős hölgyeket, akik csak a menetiránnyal szemben lévő egyes ülésre hajlandóak leülni, remegnek ezekért a helyekért, szinte fellökik egymást. Bosszantásukra szinte mindig én is ilyen helyre ülök. Ha van még ülőhely, de az mondjuk háttal van, vagy oldalt, inkább állnak. Mihelyst felszabadul egy különleges hely, kezdődik elölről a lökdösődés. Meg kell mondjam roppant viccesek. Viszont az érmének van másik oldala is. Ha nincs már sehol sem ülőhely én mindig felállok. Nem így a többi fiatal. Egyik nap is átadtam a helyem, pedig már nagyon el voltam fáradva, a néni látta is ezt rajtam, de nagyon megköszönte és azt mondta, h ilyen rendes, aranyos kislánnyal ritkán találkozik az ember... :) Az a srác aki velem szemben ült, úgy nézett, mint aki még sosm látott fehér embert, pedig ő is felállhatott volna. A mögöttem ülő srácot, aki zenét hallgatott, amit én is tisztán hallottam, meg sem hatotta a dolog, pedig ő is felállhatott volna... Egyik sem tette. Hová lesz így a világ. Pedig én ebben szilárdan hiszek: "Egy mosoly a pénztárostól, vagy a buszsofőrtől. Egy kedves szó a könyvtárostól. Néhány barátságos szó a hajléktalan férfival, vagy a garázsmesterrel. Abban a pillanatban minden megváltozik és újra bízunk az emberiségben."

S a szép gondolat mellé íme a pénteki demográfia óra eredménye:

http://kepfeltoltes.hu/090411/kisebb_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Csak nehogy nagyon "möglepjünk" vele valakit! :)